Sötétség borította be a csöndes kisvárost. Mindenhonnan üres, fekete ablakok bámultak engem, én meg csak mentem tovább mindaddig, míg elértem a legmesszebb lévő kunyhót, ahonnan gyertyafény szűrődött ki, jelezve a bajt. A hogy közelebb értem, hangos jajgatások törték meg a síri csendet. Megint. Már rég megszoktam, mindig ez történik. Vérfagyasztó sikolyok, keserves rimánkodások. mindenkit megrázna egy ilyen jelenet, de én csak érzéketlenül benyitottam, és ekkor mintha megérezték volna jelenlétem; hangosabbak lettek a kiáltások, mindenki magához szorította az ágyban fekvőt. Remélték, hogy akaratuk teljesül, és szerettük nem hagyja el őket. Érdekfeszítő ez az eredménytelen kitartás, mellyel a lehetetlent akarják megkísérelni.
Nincs már időm, kezemben életének fonala, melyet egy életen át gombolyítottam, és most elérkeztem a végéhez. Itt az idő...
Mérhetetlenül keserves kiáltások közepette hagytam el a házat. A szerencsétlen harca végetért, és most nálam van lelke. Elviszem, el messze mindenkitől a semmibe, mert mindenkinek ez a sorsa; általam elválni ettől a világtól.
Ez így lesz az idők végezetéig. A kegyetlen harcot, mely majd elmos minden emberi jelet a Föld színéről, mely kihalttá változtatja a golyóbist, senki se élheti túl. Akkor a gonosz veszi át a hatalmat, a világ sötét borzalommá válik, a szellemek, démonok, szörnyek birodalmává lesz míg meg nem jelenik egy fényes szikra. Megszületik majd újra az egyetlen, ki véget tud vetni a gonosz hatalmának, és újra benépesíti a Földet, engem megint aktívvá téve, hiszen én csak az emberek életét vagyok képes elvenni.
A végső pusztulás után marad az üresség. A sötét, csöndes üresség, melynek közepén árnyékom lebeg majd reménykedve abban, hogy valahol majd újjáéled.